?

Log in

 
 
11 October 2014 @ 06:29 pm
[Fanfic] Jégeső hadművelet | Nyolcadik fejezet  
Író: jarithka
Bétázta: Zsófi, akinek nagyon köszönöm minden észrevételét ♥
Fandom: Marvel/Avengers&Captain America 2
Párosítás: Bucky Barnes/Steve Rogers
Típus: többfejezetes
Korhatár NC-17/+18
Figyelmeztetések: kínzás és erőszak részletes leírása, pszichológiai terror, PTSD, öngyilkossági gondolatok, trágár beszéd
Szószám: 6372
Történet: Steve Rogers egy fehér szobában ébred az egyenruhája, a pajzsa és a közelmúltra vonatkozó emlékei nélkül. A fogvatartói mindössze egyetlen dolgot szeretnének tudni: hol van a Tél katonája? Legalábbis ő így tudja. Ahogy a Jégeső hadművelet is mentőakciónak indult, a végén azonban pont Steve szorul majd segítségre.
Megjegyzés: Meglehetősen hosszú kihagyás után, íme a nyolcadik fejezet :) Hosszabb lett, mint a korábbi fejezetek úgy általánosságban, remélem, ez kis kárpótlást jelent.
A jövőre nézve viszont szeretném leszögezni: nem tudom, milyen gyakran tudok frissíteni. Nagyon sok figyelmemet és energiámat igényli az egyetem ebben a félévben, és közben van magánéletem is, amivel foglalkoznom, sokszor pedig csak ahhoz van kedvem, hogy megnézzek egy filmet és elmenjek aludni. Már belekezdtem a következő fejezet írásába, mert volt hozzá ihletem és időm is, de biztos, hogy egy hét alatt nem lesz kész. Egyáltalán nem bánom, ha érdeklődtök üzenetben, mailben, hogy hogyan állok, nagyon szívesen válaszolok is :) Csak le akarom szögezni, hogy nem tudom azt ígérni, hogy nagyon hamar jön a következő fejezet. Köszönöm a megértést.




Nyolcadik fejezet - A tél közeleg


A cella és a hozzátartozó folyosó szökésbiztos volt, de nem különösebben megerősített. Olyasvalaki, mint ő, viszonylag könnyűszerrel kijuthatott volna legalább a szobából, azonban a jelenlegi fogoly ártalmatlan volt. Kseniya Szerebrjakova egyszerű nő volt, különleges képességek, szuperszérum és emberfeletti erő nélkül. A hatalma a karizmatikusságából, kegyetlenségéből és a személyiségéből adódott, az emberei és a kísérleti nyulai nélkül annyit ért, mint egy kard penge nélkül. Semmit.

Egyáltalán nem frusztrálta, hogy Stark megosztott figyelméből adódóan a fémkarja nem került még pótlásra. Egyetlen kéz elegendő volt az, hogy megfékezze a nőt, ha esetleg harcias kedvében találja. Erre azonban nem nagyon számított. Legutóbb megmutatta neki, mi lesz, ha nem működik együtt, és tett róla, hogy emlékezetes demonstráció legyen.

A puritán berendezésű cellába került egy priccs, egy lekerekített élű asztal, amin könyvek sorakoztak, egy szék, illetve egy WC és mosdókagyló, amik egy különálló, nagyon szűk beugróba kerültek, hogy teljesen ne kerüljön a biztonsági kamera látómezejébe, viszont nem volt ajtaja, ablaka vagy annyi hely benne, hogy bármi gyanúsat lehessen ott csinálni. Emellett az őrök tizenkét másodperc alatt a cellánál lehettek, ha szökési vagy öngyilkossági kísérletre utaló jeleket vettek észre. Stark emberei voltak, egy dolgot pedig megtanult az elmúlt hetekben: a férfi semmit sem bízott a véletlenre. Jól képzett, éber és lelkiismeretes munkaerővel dolgozott.

Volt egy olyan érzése, hogy legutóbb egyszerűen csak félrenéztek, mikor kicsit megdolgozta Szerebrjakovát. Senki sem szimpatizált a nővel, mert mindenki pontosan tudta, mit tett. Az egész országban leadták a híradók, minden egyes államban. Állítólag még a tengerentúlon is visszhangja lett a történteknek. A vezetőségek próbálták visszatartani az információkat nemzetbiztonsági problémákra hivatkozva, azonban valaki, és mindenki tudta, hogy ez a valaki Tony Stark volt, eljuttatta a sztorit több apró újságírói céghez és hírügynökséghez, akiktől a nagyobbak is megvették a történetet. Pár napon belül a televíziók, az újságok, az internet, minden a megmaradt kettős HYDRA ügynököktől, Szerebrjakova kísérleteitől és Steve Rogers, vagyis Amerika Kapitány haldoklásának hírétől volt hangos.

Nem tudott úgy végigmenni az utcán, hogy ne borzongott volna meg a látottaktól.

Hiába telt el már öt teljes hét, az emberek még mindig imádkoztak és részvétüket nyilvánították. A gyász és a reménykedés groteszk egyvelege ereszkedett az emberekre és a városokra. Az egész ország a Kapitány színeibe öltözött, hogy ezzel mutassák ki a támogatásukat. A házakon amerikai zászlók lógtak, a kórház bejáratában virágcsokrok, bekeretezett képek, plakátok, mécsesek hada gyűlt össze ezekben a napokban. A kirakatokban Amerika Kapitány figurák bámultak a járókelőkre, játékok, plüssök és gyerekrajzok gazdagították a boltok kínálatát. Emberek hallatták a hangjukat, szervezetek alakultak, hogy a támadásban megsérült lakásokat, köztük Steve otthonát is rendbe hozzák – teljes mértékben ingyen, a szabadidejükben dolgozva. Egy ország várta vissza a férfit. Részleteket ugyan nem, de egy ország tudta, hogy fogságban volt, ahol nem tört meg, hogy visszatért, hogy harcolt és most is épp az életéért küzdött gépekre kötve, gyógyszerektől és a csodától függve.

Nem zavarta, hogy kimaradt a történetből. Nem állt készen arra, hogy előlépjen. Az emberek sem készültek még fel rá. Nem törődött sem a hírnévvel, sem azzal, hogy milliók legyenek neki hálásak. Nem ezért tette. Sosem ez számított. Csak az, hogy Steve talpra álljon.

Ennek ellenére elégedettség töltötte meg a pólusait, mikor belépve a cellába a priccsen kuporgó nő finoman összerezzent és feljebb húzta a térdeit a mellkasához. Fénytelen, fésületlen haját kócos kontyba csavarta, a szeme alatti karikák álmatlanságra utaltak, az meg, ahogy lógott rajta a szürke, rabruhaként szolgáló kezeslábas, étvágytalanságra. Senki sem éheztette vagy kínozta őt, egyszerűen bezárták. Sokkal jobb helyzetben volt, mint amilyenbe ő kényszerítette Steve-et két hónapra. Szinte már bosszantóan kényelmesen töltötte ezt az időt.

A pillantása viszont kemény, gyűlölettel teli és rideg volt. Nem egy megtört személyé.

– Sikoltani fogok – jelentette ki a nő tárgyilagosan.

Érezte, hogy apró, szenvtelen mosolyra görbülnek az ajkai.

– Nyugodtan.

Elhúzta az asztaltól a széket, ami csikorgó hanggal töltötte meg a helyiséget, és megfordította, hogy leülhessen rá Szerebrjakovával szemközt, aki vetett egy ideges pillantást az ajtóra, aminek eléréséhez egyrészt át kellett jutnia rajta, másrészt csak kívülről lehetett kinyitni vagy pedig az őrszobából. A tény, hogy az észérvek ellenére is átfutott a fején a szökés kísérletének a gondolata, további elégedettséggel töltötte meg őt.

– Vannak kérdéseim – mondta aztán. Semmi értelme nem volt húznia az időt, és mivel három órát utazott idáig, nem is akarta pocsékolni. Vissza kellett érnie a kórházba. – Ha választ kapok rájuk, nem történik semmi. Ellenkező esetben megismételjük az előző találkozásunkat, és senkit sem fog érdekelni a sikoltozása.

A nő felnevetett. Fáradt, de valahogy mégis tisztán és erősen csengő volt a hangja.

– Nem félek tőled, Tél katonája. A fájdalomtól sem félek. Volt részem benne eleget.

Konechno.

A rövid, sötét tónusú kuncogás jól láthatóan kibillentette egy pillanatra a nőt a határozottságából. Még szorosabban húzta a mellkasához a lábait, amihez a térdére kellett csúsztatni mindkét kezét. Így már nem voltak takarásban a bal kezén lévő ujjak, amikből kettőn a bőr kékes szürkére színeződött. Egyetlen másodpercig sem habozott legutóbb, mikor eltörte őket. Láthatóan túl sok orvosi ellátást nem kaphatott. Mivel már nem álltak olyan természetellenes szögben, valószínűleg helyre tették neki, azonban a sín luxusnak bizonyult.

Helyes.

– Miért Rogers? – törte meg a csendet.

– Az ostoba kérdésekkel kezdjük? – Hallhatóan jól mulatott.

Jelzésértékűen lassan ráfektette a szék háttámlájára a jobb karját, ahol a nő nem tudta figyelmen kívül hagyni. Sem a kést, aminek a pengéje megcsillant a lámpafényben. A figyelmeztetés elérte a célját, mert Szerebrjakova megnyalta kiszáradt ajkait, hogy válaszolhasson.

– Ő a majdnem tökéletes szuperkatona. Az egyetlen élő példány.

Összevonta a szemöldökét. Nem tetszett neki, hogy úgy beszélt Steve-ről, mintha nem lett volna vele egyenértékű emberi entitás.

– Mi szükség volt a kínzásra, ha csak a szérum volt a cél?

– Nem a szérumot akartam – suttogta. A szemében megjelent az izgatottság fénye. A mániákusság csillogása. – Még a dilettáns SHIELD tudósok és Banner sem tudták újra létrehozni a vegyületet, pedig a Kapitány vére is megvolt nekik. A saját szérumomat alkottam meg. A tökéleteset. Amivel irányítani is tudom az alanyokat.

– A fekete anyag a szérum?

– A mellékhatása – helyesbített Szerebrjakova. – Az alanyok a kutatásaim során két módon reagáltak a szérumra. Vagy belehaltak, vagy némi járulékos mutációval, de befogadták az anyagot. – Járulékos mutáció? Ökölbe szorultak az ujjai, amikor eszébe jutottak a bázisban és a Steve lakásánál megölt lények. Azok a valamik, amik valaha emberek lehettek. Egy ostoba idea miatt és valószínűleg rengeteg fájdalom árán pedig torzszülöttekként végezték. Kísérleti alanyokként, akiket ketrecbe zártak, míg nem volt rájuk szükség. Utóbbiban neki volt elég része. – Rogers szervezete viszont a kettő közötti állapotot mutatta. Küzdött a teste ellene – nevetett fel. Nekidöntötte a fejét a falnak. – Gyanítottam, hogy Erskine löttye miatt. Ezért kellett egy kicsit… agresszív kezeléseket alkalmaznunk.

– Miért? – kérdezte halkan.

– Minél gyengébbé tettük a testét, annál nagyobb esélyünk volt rá, hogy a mi szérumunk legyőzi azt, ami már a szöveteibe ivódott – húzta féloldalas, kegyetlen mosolyra az ajkait a nő. Borzasztóan elégedettnek látszott önmagával. – Be kell vallanom, nem számítottam rá, hogy Rogers így fogja bírni. Szerintem még most sem emlékszik a felére sem annak, amit tettünk vele – lehelte egy vigyorrá szélesedett mosollyal.

Felemelkedett a székről.

Látta Szerebrjakován, hogy ez a változás a visszanyert önbizalmából leépített egy keveset. Az arcáról lehervadt a jókedv, és lassan a priccsre csúsztatta mindkét kezét, hogy szükség esetén minél gyorsabban tudjon mozdulni.

– Nem volt fontos a megtalálásom. – Kijelentés volt, nem kérdés. – Csak azért kérdezted rólam, hogy ne jöjjön rá az igazi célodra. Végig őt akartad.

– Irányítható formában – biccentett. – Az egyetlen tökéletlensége a szabad akarata és a gyerekes elvei voltak. Tudtam, hogy a lelkét csak úgy nem törhetem meg. A testét viszont idővel biztosan.

Lecsapódott az elméjében az az ajtó, aminek hatására semmi más nem maradt ott a statikus csöndet leszámítva. Hirtelen és követhetetlen gyorsasággal mozdult meg. Szerebrjakovának esélye sem volt arra, hogy idejében reagáljon. Mire felfogta, mi történik, addigra már a gyomrába térdelt, ezzel szegezve őt a falnak, és a tíz centis penge egészen a markolatig fúródott a vállába.

Az éles sikoly hosszan visszhangzott a falak között.

A nő megpróbált a jobb kezével belemarkolni a kócos hajtincsekbe, hogy valamiképp leszedje magáról a férfit, ám ő a szeme sarkából észrevette a mozdulatot. Csavart egyet a késen, mire a kar azonnal lehanyatlott a priccsre, és újabb nyögés töltötte meg a levegőt. Belehajolt a fájdalomtól eltorzult arcba és sziszegésig halkította a hangját.

– Vannak még élő kísérleti alanyaid? – A nő megrázta a fejét. A pupillája természetellenesen szélesre tágult. – Vannak tanítványaid? Bárki, aki folytathatja, amit elkezdtél? – Újabb fejrázás. Nagyon helyes. Mindenesetre utána fog ennek járni. – Megmondod, hol találom a videófelvételeket, amiket Rogersről készítettél.

Talán Szerebrjakova valóban nem tartott a fájdalomtól. Sokkal jobban viselte, mint azt bárki várta volna tőle. Érezhetően a pszichológiai terror sem volt rá különösebb hatással. Bár ennek ahhoz is lehetett köze, hogy szociopata. Azonban egy valamiben nem mondott igazat: rettegett a Tél katonájától. Minden porcikájából áradt a félelem, sokkal inkább ez tartotta egy helyben, nem a kés vagy a térde a felsőtestének préselve.

Megmondta neki, hol találja a felvételeket.

– Ha hazudtál, levágom az egyik ujjad – közölte rideg higgadtsággal. – Addig csináljuk, míg nem lesznek nálam a felvételek.

A nő lassan bólintott. Már könnyek mosták az arcát, a szeméből még sem hunyt ki a hideg gyűlölet.

– Sosem jutsz ki innen. Sosem kapsz halálbüntetést. Soha, senki nem fog neked segíteni többet. Én leszek az egyedüli látogatód – morogta. Olyan erővel nyomta a fegyvert a nő húsába, hogy érezte, ahogy lassan akkorára tágul a lyuk, amin már a markolat is befér. Szerebrjakova reszketett a kíntól. – Mostantól kezdve ötvenhat alkalommal fogok eljönni ide. Minden egyes napért, amit Rogers fogságban töltött, egyszer.

Mikor látta, hogy a kijelentése lassan, de biztosan eljut a másik tudatáig, kihúzta a kést a testéből. Nem siette el. Kiélvezett minden egyes sziszegést, amit kapott cserébe.

Hátrébb húzódott, majd felkelt a priccsről. A fehér lepedőbe törölte a pengét, amit egy fürge mozdulattal aztán visszapattintott a helyére, és a zsebébe süllyesztette a fegyvert.

Nem félt hátat fordítani a nőnek. Még kívánta is, hogy rávesse magát, és újra bánthassa. Csak adjon egy rohadt okot. Csak egyetlen mozdulatot.

Nem történt meg. Nem volt annyira bátor.

Felnézett a kamerába, és megemelte a kezét, hogy jelezzen az őröknek, akik minden bizonnyal végignézték az egész jelenetet, mert rögtön kattant a zár és résnyire nyílt az ajtó.

Szerebrjakova dühtől és a fájdalom sokkjától remegő hangon üvöltött utána.

– Rohadj meg! Te nyomorult, elbaszott korcs! Rogers meg fog dögleni és te nem tehetsz ez ellen semmit! – A végén még fel is nevetett, ami kapott egy kissé hisztérikus aláfestést, és leginkább ez késztette megtorpanásra. Az izmok ismét megfeszültek a karjában. – A szérumom működik és szenvedni fog miatta! Kínok között fog meghalni! Túl későn jöttél érte, Tél katonája. Te vagy a hibás! – sziszegte.

Féloldalasan fordult vissza, és minden önuralmára szüksége volt, hogy érzelemmentes maradjon mind az arca, mind a hangja.

– Ha meghal, minden napot együtt fogunk tölteni.

Aztán kisétált a szobából.

Még az őrszoba mellett elhaladva is hallotta a nő fenyegető sikoltozását. Az egyik katona a plafon irányába mutató hüvelykujjával jelezte, hogy szép munkát végzett. Valahogy még sem érkezett az elégedettség és a megkönnyebbülés, amit legutóbb érzett a távozásakor. Legutóbb olyan volt, mintha a víz alól bukkant volna fel; megint kapott levegőt, eltűnt a súly a mellkasáról.

Ezúttal vissza akart fordulni, hogy arcon köphesse Szerebrjakovát.



Maga elé bámult, míg várt.

Még mindig a négy órával ezelőtti találkozó körül jártak a gondolatai. Választ kapott néhány kérdésére, és ugyan nem két nap lesz, mire sikerül minden egyes nyomot lekövetnie, és megbizonyosodnia afelől, hogy sem a kísérleti alanyokról, sem a többi résztvevőről nem hazudott a nő, de legalább volt honnan kiindulnia. A saját ügye felgöngyölítése mellett az lesz a másodszámú prioritása, hogy a jégeső hadműveletet véglegesen lezárja. Ezt akarta tenni. Ehhez értett a legjobban.

Mégis… az objektivitását megzavarta az, hogy Steve állt ennek az ügynek a középpontjában, a hidegvérű orvgyilkos program pedig, amit a HYDRA belétáplált és az agymosásokkal biztosított, napról napra veszített a hatékonyságából. Sorra törtek fel azok az emlékek, amiket megpróbáltak végérvényesen eltüntetni az elméjéből. Egymás után lepték el olyan érzések, amik évtizedeken át ismeretlenek és megférhetetlenek voltak a fejében. Ezt kezelnie nem volt egyszerű. Pontosan ezért ment Oroszországba, ahol kisebb volt az esélye, hogy megzavarják. Ezért kereste fel a hegyek közé épített, már lakatlan kunyhót. Olyan helyre volt szüksége, ahol nem kell másokkal foglalkozni, ahol csak ő lehet és a felforgatott elméje. Még sem ment a mentális gyógyulási folyamat olyan gyorsan, mint azt várta volna.

Egyre nyilvánvalóbb nyomai lettek annak is, hogy Steve keresi őt, ez pedig… Ez érthetetlenül megnyugtató hatással volt rá. Olyan mértékben, hogy egyszerre tudott megint a HYDRA embereire koncentrálni és közben mindig kis morzsákat hagyni maga mögött, amikről tudta, hogy a férfi követni fogja őket. Nem akarta, hogy megtalálják, azt nem. Viszont a kísértés minden alkalommal kicsit erősebben fonta a karjait köré: egyre közelebb engedte magához a másikat. Egyre kevesebb időt hagyott magának minden alkalommal, hogy kicsússzon a tapogatózó ujjak közül. Ez a játék egyszerre tartotta mozgásban, segítette megtalálni az emlékképek helyét és biztosítani, hogy folyamatosan szemmel tartsa Steve-et. Ezen nem is gondolkozott. Olyan természetes volt Steve fontossága, mint az, hogy meghúzza a ravaszt, ha bármilyen fenyegetés éri.

Ezt az egyet nem is akarta megmagyarázni. Annyit tudott, hogy Steve mindig fontos volt, már a legkorábbra visszanyúló emlékeiben is. Valószínűleg ezért sem tudott megszabadulni a nyugtalanságától azzal, hogy kést állított Szerebrjakovába. Ugyanis mit sem számított, mennyi fájdalmat okoz a nőnek, ha végeredményében sikeresen megölte Steve-et. Ha nemcsak üres vagdalkozás és dühből táplálkozó frusztráció volt mindaz, amit a távozásakor a fejéhez vágott, akkor ennek a dolognak még nincs vége.

Éppen csak összerezzent, mikor valaki a meztelen vállához ért, túlságosan közel a csonkhoz, ahová éppen készültek visszacsatolni az elkészült mechanikus kart.

– Velünk vagy még, szépség?

Felpillantott Starkra, aki azonnal elvigyorodott az arckifejezésétől. A férfi egy hétköznapi farmert és egy fekete trikót viselt. Ránézésre senki sem mondta volna meg, hogy komoly üzletember és zseniális mérnök, fizikus és még ki tudja, micsoda. Azonban nem kellett a külsejével bizonyítani semmit; egy csípő magasságig érő, gurulós asztal várakozott mellette, amin ott feküdt a vadonatúj karja.

Meglepően hasonlóan nézett ki, mint az előző.

– Általában sem a náci, sem a kommunista találmányok stílusáért nem vagyok oda – szólalt meg a másik, mintha le tudta volna olvasni a gondolatokat a kifejezéstelen arcáról –, de el kell ismernem, hogy ezzel szép munkát végeztek, úgyhogy az alapfelépítést megtartottam. Ha akarod, be tudjuk vonni mesterséges bőrrel, persze.

Megrázta a fejét. Nem akart kitűnni a tömegből, viszont szemfényvesztésre sem volt szüksége. Ha fizikailag nem lehetett több, mint áramkörök és acél elegye, akkor ránézésre se próbáljon meg többnek látszani.

– A külső borítást megerősítettem – magyarázott tovább Stark, miközben odahúzott magának egy széket, illetve az asztalt is egy fokkal közelebb vonta. Így már láthatóvá vált a négyszögletű tál a kar mellett, amiben csipeszek, csavarhúzók és más szerszámok várták, hogy használják őket. – Nem olyan pöpec, mint a szöszkénk pajzsa, de a kémcsőből szabadult szörnyek bicskáinak ellen fog állni a jövőben. A belső szerkezete is kicsit elavult volt, olyan negyvenes évek retró szinten, ezért átalakítottam. Elég lesz évente egyszer vagy kétszer ellenőrizni, és kis gyakorlással te is meg tudod csinálni majd.

Biccentett egyet.

Tudta, hogy Stark nem vár tőle hálálkodást, de azért mégis valami jelét akarta adni annak, hogy igenis köszöni.

– Na, most, a kiskarácsony után jön a rosszabb hír: ahhoz, hogy felrakjam ezt a drágaságot és működőképesen bekössem, nem szedálhatlak le. Ha az idegeid nem érzékelik, akkor nem fogod tudni használni, én meg nem vagyok Carter doktor.

– Csináld – mormolta.

– Rohadtul fog fájni – válaszolta a férfi némi kétkedéssel a hangjában. – A rögzítéskor már adhatok érzéstelenítőt, de…

– Tudom – mondta határozottan. Távoli fantomként még ott motoszkált a fejében az az alkalom, amikor feltették neki az előzőt. Mindössze homályos képek villantak be a szeme elé. Egy-két maszkkal fedett arcot látott, a vérétől és húsától mocskos körfűrészt, tűket… lüktető fájdalom járta át az emlékeket.

– Vigasztaljon a tudat, hogy gyorsan megleszünk, és nem fűrésszel fogok neked esni – húzta kínos mosolyra az ajkait Stark, mielőtt megfordult ültében, hogy elérje a kikészített latexkesztyűket. – A specialisták amúgy is kint várnak a folyosón, ha bármi félremenne.

Hajnali háromra járt az idő, mire a kórház hátsóbejáratához ért, és mikor belefutott Starkba, aki pont őt kereste. A hírrel fogadta, hogy amennyiben szeretné, visszakaphatja a bal kezét, mert végre elkészült vele. Először biztos volt benne, hogy nemet fog mondani, hisz neki Steve mellett volt a helye, azonban a férfi biztosította róla, hogy maradt még idejük, mert a műtétet el kellett halasztani bizonyos komplikációk miatt (amikor ahhoz a részhez ért, hogy Steve szívét kétszer kellett újraindítani a beavatkozás alatt, egy ütemet az övé is félrevert), és az orvosok szerint délutánig semmiképp nem fog felébredni az altatásból. Mellette őrködött azonban Romanoff, Wilson és még Banner is, utóbbiról pedig az elmúlt pár hétben megtudta, mire képes a felszín alatt, és ez megnyugtatta annyira, hogy rábiccentsen a dologra. Pár órát még igazán távol tudott lenni, és számolnia kellett azzal a lehetőséggel, hogy hamarosan már nem lesz elegendő, ha csupán az egyik karját tudta használni.

Stark elfuvarozta egy méregdrágának látszó sportautóval az épülethez, ahova először vitte őket másfél hónapja, és megspórolva a felesleges időhúzást ebbe a szobába vezette, ahol egy komplett sebészi team várta őket. Az egyetlen kérése az volt ezzel az egésszel kapcsolatban, hogy Starkon kívül senki se legyen a szobában. Már azzal a hideg futkosott a hátán, hogy belegondolt, Stark a testéhez fog érni egy-két órán keresztül, ráadásul ez járulékos, elkerülhetetlen és erős fájdalommal fog járni. Ebbe még bele tudott egyezni, a férfit legalább ismerte is valamennyire, de az nem volt opció, hogy vadidegenek tapogassák és vágjanak belé szikékkel. Mikor Stark ellenkezni kezdett, azzal érvelve, hogy az orvostudomány meglehetősen messze esik a biztos tudattal gyakorlott szakterületeitől, megmondta neki, hogy nagy valószínűséggel megölné azokat az embereket. Maradandó sérülések nélkül biztos nem úsznák meg. Ez használt. Kiegyeztek a robotokban. Azokat könnyű pótolni, ha tönkremennének a folyamat közben.

– Dőlj hátra és próbálj meg lazítani! – utasította a másik. – Először csak sterilizálom a felületet.

Újabb biccentés.

Valahogy az az érzése támadt Starkra pillantva, hogy ő sokkal idegesebb nála. Egy bizonyos fokig meg tudta érteni.

Percek teltek el úgy, hogy nem szóltak egymáshoz. Mindössze a vatták zizegését és a folyékony lidokainnal teli üveg csilingelését lehetett hallani, amikor a fémtálcához ütődött az alja, aztán a férfi vett egy mély levegőt, és felemelt onnan egy pisztolynak tűnő tárgyat, aminek a végén egy kellemetlenül hosszú és vastag, csőszerű tű csillant meg a mesterséges fényben.

– Tudod – köszörülte meg a torkát, miközben a csonkhoz érintette az eszközt –, én megöltem volna.

Stark meghúzta a ravaszt. Rá kellett markolnia a szék karfájára, amikor a vállába nyílalt az éles fájdalom. Ennek ellenére egyetlen hang sem jött ki a száján, csupán a lélegzetvétele akadt el egy pillanatra, mielőtt küldött a férfi felé egy kérdő pillantást.

– Azt a nyomorult kurvát – magyarázta. Néhány centivel arrébb húzta a tű fejét, aztán megismételte ugyanazt. Ezúttal legalább felkészülhetett a dologra. – Steve engem úgy segéljen, hiába nő, én megöltem volna a helyedben.

Feltételezte, Starknak leadták a drótot az emberei. Talán látta az egész találkozót. Ezen annyira nem csodálkozott. Felsőbb utasításnak kellett lennie, hogy senki se lépjen közbe, mikor egyesével eltörte Szerebrjakova ujjait, először a mutatót, majd a középsőt, vagy amikor belevágta a kését.

– A halálával csak ő nyerne – mormolta. A bal oldala már kezdett zsibbadni, Stark körülbelül a nyolcadik lövésnél tartott. Nem kellett odanéznie, hogy tudja, máris vérzik.

– Sajnálatos módon ez lenne az utolsó érv, ami eszembe jutna, mikor azt ecseteli, szakmailag mennyire kielégítő volt neki Steve kínzása – morogta vissza Stark.

Egy kicsit… csodálkozott.

– Nem olyannak tűnsz, mint aki szereti bepiszkolni a kezét – jegyezte meg.

– Rólad sem épp az süt, hogy tűzbe raknád másért a sajátod – közölte a legkisebb félelem vagy finomság nélkül. Összevonta a szemöldökét. Tudta, hogy a rosszallás mellett némi ellenségesség is kiült az arcára.

– Nem tudsz rólam semmit.

– Legalább ezzel is ketten vagyunk.

Az eddig görcsös markolással foglalkozó ujjai lassan ökölbe szorultak.

– Félre ne érts, haver – morogta anélkül, hogy a tekintetét levette volna a vállcsonkról, amit áttörölt egy gézlappal. – Öröm és boldogság, hogy megjelentél a semmiből. Vagy legalábbis Steve-nek öröm és boldogság, mert te vagy az egyetlen, akit nemcsak a huszonegyedik században ismert meg. Nézd el, hogy azért kicsit szkeptikus vagyok.

A pisztolyszerű eszköz visszakerült a tálcára, helyette egy akkora szike került elő, mint a férfi mutatóujja, illetve egy fecskendő, amibe már felszívtak valami halványrózsaszínt. Egyáltalán nem tudott az orvosi beavatkozásra koncentrálni, mert az visszhangzott a fejében, amit Stark mondott.

– Szkeptikus? – szűrte a fogai közt. Vagy a hangsúlya, vagy a pillantása, amivel öntudatlanul is azon dolgozott, hogy keresztülégesse a férfit, rávette, hogy hozzáforduljon, és végre felvegye vele a szemkontaktust.

– Senkinek az élete sem tökéletes. Főleg akkor nem, ha szuperhősi körökben mozog az ember. Nyolc kezemen nem tudnám megszámolni, hányféleképpen mehet szarrá minden körülötted. Steve viszont kissé többet kapott, mint átlagosan szoktunk. Bevallom, ebbe először én sem gondoltam bele, de a csapatmunka csodákra képes. Kezdett jól lenni, kezdett felépíteni magának egy életet. Nyilván továbbra sem találta a helyét, viszont már próbálkozott. Erre felbukkansz te, a híres legjobb barát és lelki társ, Steve pedig eljut arra a pontra, hogy meg akarjon halni? – Stark megrázta a fejét. – Nincs veled problémám, Barnes. Sőt, én fogok neked először köszönőkosarad küldeni, ha Steve felébred, aztán valahogy meg tudjuk csinálni a műtétet, és még a józan esze is a helyén lesz.

– Megmentettem az életét – meredt rá, miközben próbálta legyűrni a döbbenetét, hogy Stark csak úgy a nevén szólította.

A nevén? Már így asszociál a James „Bucky” Barnes névre? Az övé?

– Nem az oroszországi balhét vagy az itt történteket akarom a nyakadba varrni – közölte. A fecskendő és a szike is ott pihentek még mindig az ölében, használatra készen. – Nem az a problémám, hogy Steve kórházba jutott. Előfordul. Munkaköri hátrány, hogy alkalmanként látogatást teszünk egyben. Az is, hogy majdnem elpatkolunk. Nekem az a gondom, hogy korábban Steve egyszer sem mondta azt, hogy bassza meg minden, inkább hagyjatok meghalni.

Hallgatott.

Stark arcába akarta vágni, hogy semmi köze nem volt ehhez az egészhez. Úgy beszélt, mintha Steve élete neki lett volna a legfontosabb, pedig nincs három éve sem, hogy ismerik egymást. Lehetséges, hogy még nem tudott mindent helyrerakni, ami a fejében kavargott, de Stark az utolsó személy, akinek joga van bármit is felhánytorgatni.

A jobb karja finoman megremegett, olyan erővel szorította ökölbe az ujjait. A nyakán is fájón feszültek az ínak. Elmélyült a légzése.

Anélkül, hogy realizálta volna, már végigjátszotta magában, hogyan tudná egyetlen gyors mozdulattal megszerezni a szikét a lazán pihenő ujjak közül, aztán kihasználva ezt a lendületet egy szempillantás alatt Stark nyakába meríteni, és egy akkora vágást húzni rajta, hogy még a földre érése előtt elvérezzen. Gyorsan lezajlana az egész. Feltűnés nélkül.

Bizsergett a bőr a tenyerén. Meg akarta tenni. Nem lett volna bűntudata. Nem öntötte volna el megbánás. Azonban jól tudta, Steve mit mondana, és ez a tény visszafogta.

Nem tudta, meddig révedt maga elé, mielőtt Stark jelzésértékűen megköszörülte a torkát.

– Nézd, Barnes… Tudom, hogy Steve sokat vár tőled. Azt akarja, hogy visszakapjon téged. Olyannak, amilyen régen voltál. Mindannyian tudjuk, hogy ez sosem fog megtörténni, szerintem tudat alatt ő is. De akkor is erre vágyik. Te pedig folyamatosan hitegeted. Emiatt teljesen összeroppant. Rávetted a műtétre, és ez, gyanítom, ugyanúgy hitegetéssel sikerült. Meddig akarsz még szórakozni vele?

Minden porcikájával kapaszkodnia kellett Steve gondolatába, hogy ne emelje át a gyakorlatba mindazt, amit egy perccel ezelőtt csak a fején futott végig. Még önmagát is kicsit meglepte, mennyire vágyott rá, hogy megtegye. Szerebrjakova sem tudta ennyire gyorsan kihozni a béketűréséből.

A hangján semmi sem érződött a belső indulatokból. Színtelen, rideg volt, ahogy a pillantása is.

– Törődj a saját dolgoddal, Stark.

A barátságtalan utasítás felért egy pofonvágással, ez tökéletesen látszott. A férfi összeszűkítette a szemét, visszanyelte, bármit is akart reagálni, aztán bólintott. Végre felemelte a szikét.

– Ez fájni fog.



A beavatkozást követően szüksége volt néhány órára, hogy teljes mértékben funkcionálni tudjon. Sokan mondják, hogy a fájdalomhoz hozzá lehetett szokni idővel. Hogy minél többet kapsz belőle, annál kevésbé zavar. Ez azonban nem volt igaz. A gondolathoz hozzá lehetett szokni, hogy úgy sem tudsz mit tenni a fájdalom ellen, jönni fog. El lehetett fogadni a tényt. Azonban a puszta fájdalmat, a kínzó érzést, azt nem lehetett a magadévá tenni és többet oda sem figyelni rá. Mindannak ellenére, amin az elmúlt években a férfi átment, a fémkar visszacsatolása maga volt a földi pokol. Érzéstelenítőt nem kaphatott, szünetet nem tarthattak nyilvánvaló okokból kifolyólag.

A szervezetét kimerítette a dacolás a szenvedéssel, és a küzdelem, hogy magánál tudjon maradni. Nem egy pillanatban csábítónak tűnt egyszerűen hagyni, hogy a fájdalom felülkerekedjen és elsodorja őt, akár egy folyó zabolázatlan hullámai, azonban tudta, hogy ez nem megengedhető luxus számára. Nem tölthette abban a székben az egész napját, vissza kellett mennie a kórházba. Steve-hez.

Különben is, sokkal rosszabbat is túlélt már. Starknak igaza volt abban, hogy ő legalább nem fűrésszel esett neki a csonknak.

Vehetett egy zuhanyt azután, hogy elkészültek, kapott tiszta ruhákat, és egy óra pihenést követően összeszedte magát. Adtak neki valamiféle antibiotikumot, hogy megelőzzék az esetleges fertőzést, illetve Stark a végén rábeszélte egy enyhe fájdalomcsillapító elfogadására is.

– Nem fog kiütni, de megérdemled, hogy ne sajogjon egész nap – közölte vele Stark, miközben lemosta a kezéről a vért. Az ő vérét.

Bizonyos tekintetben elképesztő volt, hogy mennyire hasonlított és különbözött egyszerre attól a Howard Starktól, akit elmosódó és kicsit ködös emlékképekből fel tudott idézni. Amennyire meg tudta ítélni, nem igazán voltak beszélő viszonyban akkoriban a férfival, de jó pár megbeszélést együtt ültek végig. Howard akkor annyi idős lehetett, talán valamivel fiatalabb, mint az előtte álló Tony Stark.

Elvette a pirulákat, a pohár vizet, és biccentett.

Stark, mivel ő is beszélni akart Steve-vel, hogy megtárgyalják, mi legyen az életmentőműtéttel, amit még sem tudtak elvégezni a komplikációk miatt, felajánlotta, hogy elviszi kocsival. Nem tiltakozott. Gyorsabban odaérhetett így, mintha egyedül próbált volna meg egy jelentősen más arculatú New Yorkban eljutni a céljáig.

Az autóút nyújtotta közel fél órát azzal töltötte, hogy az új karját tesztelte. Érzésre nem tudott volna különbséget tenni az előző és a mostani között, bár tagadhatatlan, hogy elég sok idő eltelt azóta, hogy a másikat elvesztette. A külseje sem változott, ugyanolyan acéllemezek borították a felszínét, amik szoros egymásutánban feküdtek, és minden kis rezdülésre arrébb mozdultak a helyükről. Egyedül a vörös csillag tűnt el a válláról, amiért hálásabb volt, mint az egész karért összességében. Szinte égette annak a csillagnak a jelenléte, mióta „feltisztult” a tudata. Próbálta késsel és különböző szerszámokkal lekaparni onnan, de pár jelentékenyebb karcoláson kívül nem bírt kárt tenni benne. Végül feladta, és állandóan elfedte valamivel. Pulóverrel, hosszú ujjú pólóval, kendővel – akármivel. Nem akarta látni. Amilyen megfeszítve próbált mindenre visszaemlékezni a múltjából, annyira küzdött azért is, hogy a vörös csillag létezéséről is megfeledkezzen. Mindarról, amit jelentett.

Stark egy másik szimbólumot rakott a helyére. Tökéletesen meg volt vele elégedve.

A kórház egyik hátsó, alapvetően csak a személyzet által használható bejáratánál álltak meg. Hiába telt el már majdnem másfél hónap, mindig körüllengték az épületet a híradók és újságok emberei, illetve azok, akik friss virágokat hoztak, kicserélték a leégett gyertyákat és pótolták az elszóródott fotókat. Nem lehetett tudni, Steve mikor épül fel, mikor tudja elhagyni a kórházat a saját két lábán, azonban senki sem szeretett volna lemaradni a pillanatról. Mindenki látni szerette volna, ahogy Amerika hőse végre egészségesen távozik. Az embereknek szükségük volt a tudatra, hogy Amerika Kapitányt nem lehetett elpusztítani. Nem veszthették el azt a szimbólumot, ami már 1941 óta a remény kézzel fogható szinonimájaként jelent meg a társadalomban.

Stark sofőrje, Happy, elrendezte az egyetlen, véletlenül arra sétáló riportert, így ő és Stark addig be tudtak jutni az épületbe.

A liftből kilépve az volt az első dolog, ami feltűnt nekik, hogy szokatlanul nagy volt a nyüzsgés az emeleten. Civileket nem vettek észre, de sokkal több orvos és nővér sétált fel-alá, sietős tempóban, mint eddig bármelyik napon, amikor ott jártak. Még három biztonsági őr és két rendőr is tiszteletét tette az emeleten.

– Rossz érzésem van – jelentette ki a férfi a jobb oldalán. Nem hibáztatta. Neki sem tetszett a dolog. – Happy – emelte a szájához és szólt bele a – látszólag – karórájába Stark. – Hozd fel az aktatáskám, mikor jössz!

Bucky szemöldöke néhány másodperc erejéig megemelkedett a kérés hallatán. Némán átkozódott, amiért nem hozott magával fegyvert. A börtönben nem lehettek nála, és mivel nem akart összetűzésbe kerülni az egyébként nagyon készséges őrökkel, nem erőltette a birtoklásukat. Azt azonban bánta, hogy mielőtt Stark ide fuvarozta, nem tettek egy kitérőt Steve frissen felújított lakásához, ahol az említett fegyvereket tartotta. Két dolog tudta enyhíteni a bosszússágát: visszakapta a karját, és amennyiben valami történik, a kezében bármi fegyverré válhat. Nem fog válogatni az eszközökben.

Átvágtak az ember alkotta tömegen, ami egyre nagyobb volt, ahogy közeledtek Steve szobája felé.

Az ajtó mellett szobrozó Natasha szúrta ki először kettőjüket, és már oldalba könyökölte Wilsont és Bannert, mire odaértek.

– Mi történt? – kérdezte Stark üdvözlés és felesleges kertelés nélkül. Bucky igazából kedvelte őt, már amennyire ez tőle lehetséges volt, csak valahogy Tony Starkot nem lehetett úgy kedvelni, hogy közben ne akard beverni az arcát.

– Valami nincs rendben Steve-vel – felelte hasonlóan egyenesen a vörös hajú nő.

Tadumm.

– A szíve? – ráncolta a homlokát Stark.

– Nem – mondta ezúttal Banner. – Nincs… egészségügyi baja. Igazából, úgy tűnik, hogy semmi baja sincs. Minden egyes laborja megmagyarázhatatlan javulást mutat, a sebei máris jelentősen begyógyultak, az értékei stabilak és felébredt az altatásból.

Ezt nem értette. A műtétet nem tudták elvégezni, mert Steve szíve leállt még azelőtt, hogy komolyabban belefoghattak volna. A műtét előtt pedig olyan gyenge volt, hogy a karját is alig tudta megmozdulni, és az erős fájdalom miatt hetekig kómában feküdt. Mit tettek vele? Ha nem végezték el a beavatkozást, mitől lett jobban?

A kérdést, ami neki csak a fejében visszhangzott, Stark tette fel.

– Fogalmam sincs, Tony – válaszolta a professzor. A tehetetlenség kifejezése ült az arcán. – Egyszerűen… jobban lett. Magától – tette hozzá sután. Nyilvánvaló volt, hogy ő sem hitte el, amit mondott, mindössze mondania kellett valamit. Akármit, ami nem hangzott még inkább lehetetlennek.

– Olyan nincs – vágta rá a másik. – Az emberek nem lesznek csak úgy jobban, és épülnek fel, mikor egyértelműen fél lábbal már a sírban voltak.

– Pedig jobban van – kapcsolódott be a párbeszédbe Wilson is. Karba tett kézzel, láthatóan pattanásig feszült idegekkel állt a hármas bal szélén. – Viszont valami akkor sincs rendben vele. Az az ember odabent nem Steve Rogers.

Bucky az ajtóra meredt a trió mögött, és alig tudta legyőzni a késztetést, hogy átvágjon közöttük és benyisson a szobába, amiben ott kellett lennie Steve-nek, ébren és jobban, de nem feltétlen jól. Wilson hangsúlya nemcsak nem hagyott kétséget a helyzet komolysága felől, kifejezetten rossz érzéssel töltötte el őt.

– Beszélned kell vele.

Meglepetésként érte, hogy a szavak hirtelen nem a társaság egészének, hanem neki szóltak. Nem válaszolt.

– Miután felébredt – folytatta Wilson, mikor biztos lett felőle, hogy semmiféle reakciót nem fog kapni a fél kérésére, fél parancséra –, alig tudtuk rábeszélni, hogy ne tépje ki magából az infúziós tűt, hanem hagyja egy nővérre, és felkelt, annak ellenére, hogy te is pontosan tudod, milyen állapotban vitték a műtőbe. Kiküldött minket a szobából.

Bucky homlokán minden egyes másodperccel nőtt a ráncok száma.

Nem, ez valóban nem Steve-re vallott. Igaz, makacs volt, végtelenül csökönyös, de sosem meggondolatlan ebben az értelemben. Tisztában volt vele, mikor volt értelme és joga ragaszkodni a saját elképzeléseihez, és melyek azok a területek, ahol másokra kellett bíznia magát. Az orvostudomány egy ezek közül. Zsigeri szinten utálhatta a kórházakat, az orvosokat, a gyógyszereket, hisz mindegyikkel éppen eleget kellett foglalkoznia a múltban a szervezete gyengesége miatt, azonban mindig elfogadta, hogy ezekre a dolgokra szüksége volt, ha élni akart.

Már pedig abban nem kételkedett, hogy Steve élni akart.

Bólintott, majd tett egy lépést előre, mire Wilson balra, Banner és Romanoff jobbra húzódtak félre, hogy utat engedjenek neki.

– Mi a franc történt a műtét közben, Bruce? És miért van itt ez a rengeteg ember? – hallotta még Stark kérdéseit, mielőtt lenyomta volna az ajtó kilincsét, hogy belépjen a szobába, ahol az elmúlt egy hónapot töltötte.

Tadumm.

Bezárta maga mögött az ajtót, amivel nem kevés zaj és fény is kintre szorult, utóbbi főleg a tejüvegnek volt köszönhető, ami az ajtó felső részét töltötte ki. A redőnyöket félig lehúzták, ez elintézte a világosság maradékát, amit a késő délutáni napsugarak nyújtottak volna, hogy egyöntetű homályosság uralkodjon a helyiségben. Ennek ellenére sem okozott gondot észrevennie Steve-et, aki a szoba egyetlen szekrénye előtt állt, félmeztelenül, éppen egy farmernadrágot gombolva.

Még ekkora távolságból sem lehetett nem észrevenni, hogy mennyire lefogyott. A bordái és a csigolyái kirajzolódtak az izmos, de egyben egészségtelenül sovány háton, amin haragosan villantak meg a bőréhez képest világosabb árnyalatú hegek azokon a részeken, amiket már nem fedtek gézlapok.

Egy életöltőnek tűnt az idő, ami azóta eltelt, hogy megtalálta a szőkét a bázisban sebekkel és vérrel borítva. Különösen ügyelt az emlékeire a feltisztulása óta, mindent fejben akart tartani, de így is biztos volt abban, hogy azt a pillanatot sosem felejti el. A nyers félelmet, ami eluralkodott rajta, mikor abban sem lehetett biztos, hogy Steve még lélegzik. Egyszer sem látta még ennyire pocsék állapotban, akkor sem, amikor legalább nyolcvan kilóval könnyebb, harminc centivel alacsonyabb és megbetegedésre igencsak hajlamos volt.

A férfi meg sem fordult, pedig hallania kellett az ajtó nyílását és záródását.

– Jól vagy? – kérdezte tökéletesen érzelemmentesen. Még csak erőlködnie sem kellett, ez lett az alaphangszíne az elmúlt tíz hónapban.

Steve további ruhadarabok után kutató keze megtorpant a mozdulatsor közben, és végre valahára, ugyan csupán féloldalasan, szembefordult vele.

Nem is a beesett arca, az azt borító sötétebb szőke és barna borosta vagy a karikák a szeme alatt tűntek fel először, hanem az a közönyös üresség, ami annyira nagyon idegen volt a kék tekintetben. Nem kételkedett Wilson szavaiban, azonban azt nem gondolta, hogy ennyire pontosan leírják a helyzetet.

Nem Steve Rogers állt előtte. Nem az a Steve Rogers, akit mindenki ismert.

– Jól – felelte végül a szőke, és anélkül, hogy további magyarázatot adott volna, visszafordult a szekrényhez. A keresgélésének pár másodperc múlva lett eredménye, mikor elővett egy szürke, hosszú ujjú fölsőt.

Magára húzta, és csak úgy lógott rajta.

Bucky tudta, hogy valami egyáltalán nincs rendben, mindössze szavakba nem volt képes önteni a dolgot, de ahogy közelebb sétált Steve-hez, a rossz érzés erősödött. Látta, milyen hirtelen és hevességgel kapta felé a fejét a másik, látta a szemében a figyelmeztetést, aminek az okát nem értette, látta, hogy a testtartása megváltozik. A nyugodtságot felváltotta a feszült készenlét.

Steve sosem viselkedett így a közelében. Akár egy ragadozó, ami veszélyt érez.

Megtorpant. A bal karja, szinte már viszketve azért, hogy végre használhassa, kicsit feljebb emelkedett, olyan csípő magasságáig, az ujjai pedig kiegyenesedtek. Nem volt ugyan nála fegyver, de az acél végtag önmagában megfelelt egynek.

– Valami nincs rendben veled – szólalt meg. Egyszerre maradt ebben a látszólag pihenő, ártalmatlanságot sugárzó pozícióban, és közben lankadatlan figyelemmel követte a szőke minden egyes rezdülését. Nem akarta őt bántani, viszont azzal is tisztában volt, mire képes a férfi, még legyengülve is. – Feküdj vissza, és hagyd, hogy valaki megvizsgáljon.

– Épp eleget feküdtem – válaszolta Steve ingerülten. Az arcvonásai megkeményedtek. – Épp eleget vizsgálgattak már. Nem vagyok tehetetlen. Elég volt belőle.

– Senki sem mondta, hogy az vagy.

Steve elcsukló kis nevetést hallatott, amitől bárki hátán végigszaladt volna a hideg. Különösen a sötét, lilás fekete karikákkal a szeme alatt és azzal a lázas elcsigázottsággal a tekintetében. Bucky pillantása látványosan éber lett, és ez nem kerülte el társa figyelmét sem. Mikor ő tett előre egy lépést, az ex-szovjet katona ugyanígy mozdult, mindössze hátrafelé. Nem adhatott lehetőséget Steve-nek arra, hogy a meglepetés ereje is az oldalára kerüljön.

– El az utamból! – Nem kérés volt, parancs. Mi történhetett? – Nem tarthattok itt engem.

– Steve – mondta óvatosan.

Az eredeti célját a név kimondásával elérte: Steve arcán megrepedt az az ellenséges maszk, és egy pillanatra előbukkant a kisfiús zavarodottsága, értetlensége. A probléma az volt, hogy ez valóban csupán egy pillanatig tartott, ami ráadásul azt a hamis tudatot adta Buckynak, hogy megtört a koncentrációja.

Nem okozott neki említésre méltó fájdalmat, mikor a háta a falnak csattant, de egyértelműen váratlanul érte, különösen az erő, amit Steve kifejtett a mellkasára. Az újabb töredékmásodperc, amit arra kellett szánnia, hogy levegőt vegyen és felmérje a helyzetet, elegendő volt a férfinak ahhoz, hogy elkapja a húsvér karját és maga felé rántsa. Nem esett el. Sikerült féloldalasan elfordulnia, aminek köszönhető Steve taszítása a hátán nem volt megfelelő nagyságú ahhoz, hogy a padlóra küldje. Ahhoz viszont igen, hogy ő kerüljön a szoba azon oldalára, ahol az ágy volt, és a szőkét már semmi sem akadályozza az ajtóhoz jutásban.

Némán káromkodott, illetve támaszkodott meg az ágy műanyag keretén, ami ezt recsegve nehezményezte, és vetette magát Steve után, aki közben kijutott a folyosóra.

A kórház dolgozói a falak mellé, állványok és pultok mögé húzódással próbáltak kikerülni a kapitány útjából, aki kihasználva a pillanatnyi bénultságot a falnak taszította Romanoffot és Wilsont. A páros ijesztően hangos nyekkenéssel csapódott neki a függőleges felületnek és kötött ki a földön, míg Banner sietősen hátrébb húzódott. Inkább a környezete érdekében, mintsem maga miatt.

Buckyt az a látvány köszöntötte kilépve a szobából, hogy a szőke Stark torkát markolva a levegőbe emelte őt.

– Steve – nyögte a férfi, hiábavalóan markolva a másik csuklójára és kézfejére, hogy megpróbálja lefeszegetni magáról a szorítást. Közben Happy és az összes biztonsági őr fegyvert rántott és egyenesen rájuk céloztak. Nem kötelességtudatból, az arcukról csak úgy sütött a tanácstalanság, de védeniük kellett azokat, akik képtelenek megvédeni magukat. – Ne, senki se lőjön! – Tony utasítása hörgésbe fulladt, mikor az ujjak szorítása erősödött.

– Ereszd el őt!

Ezúttal nem érte meglepetésként a fekete hajút, ami következett: könnyedén elkapta Starkot, akit gyakorlatilag a karjai közé lökött Steve, és leeresztette a padlóra, aztán a másik után vetette magát.

Ő a lépcsőházat választotta volna. Bal kéz felől nyílt az ajtó, nem állt ott senki, és úgy is tűnt, hogy Steve hasonlóan gondolkozik, mert a folyosó bal oldala felé húzódott futás közben. Szerencsére senki sem volt annyira ostoba, hogy megpróbálja feltartoztatni, illetve az őrök sem lőttek utánuk, ami Buckynak is segítséget jelentett.

Csakhogy túlságosan azt hitte, hogy a lépcsőházban fognak kikötni. A folyosó végét záró ablak csak második lehetőségként fordult meg a fejében, különösen azért, mert egyikük sem tudta, mi volt azon túl.

Steve viszont, vállal előre, hogy könnyebben betörhesse az üveget, kiugrott rajta.

Tadumm.

– A rohadt életbe – sziszegte.

A szilánkok csak úgy recsegtek a bakancsa talpa alatt, mikor megérkezett az ablakkerethez, amin keresztül az arcába csapott a késő délutáni, már-már kora esti szél.

Kihajolt, és még éppen látta, ahogy négy-öt emelettel lejjebb Steve megint eltűnik az épületben; volt ott egy balkonszerűség, valószínűleg pont oda érkezett meg az esést követően. Távol volt ugyan, de vért nem látott. Nem sérülhetett meg komolyabban, főleg a fürgeségét figyelembe véve.

Ugyan megperdült, és ahogy eredetileg tervezte, berohant a lépcsőházba, de pontosan tudta, mennyi az esélye annak, hogy idejében leérjen: semennyi. Nyoma fog veszni társának, és nemcsak nem értette, miért, de azt sem, hogy hogyan.

Dühös volt. Piszkosul dühös.

Az éppen csak megvilágított lépcsőfokokat szedve, hallgatva a pánik tompa hangjait a feje fölül lefelé szűrődni, szépen lassan lejjebb engedte a falat, amit hónapokkal ezelőtt húzott fel, hogy visszaszoríthassa azt az oldalát, amit a publikum a Tél katonájaként ismert. Mert, és leginkább magára volt dühös emiatt, ha ő nem tudta megtalálni és megállítani Steve-et egyedül, a Tél katonájának sikerülni fog.





* konechno (orosz) = persze


| előző | következő |
 
 
my mood: creativecreative
my music: kongos - come with me now
 
 
 
annievs: pic#123868079annievs on October 17th, 2014 12:12 pm (UTC)
Hiii!
Oh annyira örülök, hogy hallhatok felőled.Megértem, hogy csak most tudtál újabb fejezetet feltenni nekünk. Teljes mértékbe átérzem.Ne aggódj én itt türelmesen fogok várni mindig az újabb adagra ás fogom majd boldogan olvasni. c:
Legalább is valamennyire.
Mert hát naivan hittem, hogy az előző fejezet után minden rendbe jön és Steve meg Bucky majd kéz a képzben ugrálnak a nap lemente felé miközben egy hordányi kiscica követi őket. Well shit. Nem ez történt. Se nap lemente nem volt benne, se kis cicák és tud meg, hogy nagyon utállak, mert egyszerre hirtelen még izgalmasabb lett a történet meg a karakterek is. Kicsit közbe legszívesebben letérdeltem volt és azt kiabáltam volna, hogy 'neeeeee' de a szomszédok nem örülnének neki.
Nagyon tettszett, hogy egy kicsit jobban beleláttunk Bucky fejébe. Szörnyen jó volt, hogy beleolvashattam a gondolataiba és látthattam a reakcióját dolgokra. Különösen tettszett a Tony-Bucky beszélgetés néhány okból kifolyólag. Igazából nem tudom mik azok az okok de tettszett az a rész. ^^
Szóval igen, nagyon tettszett amit olvastam és fogalmam sincsen mit tervezel mi fog történni a következő fejezetekbe, de izgatottan várom. Tényleg. Vasárnap óta azon gondolkozom mi fog történni. ccc: